Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál az egy nagyon furcsa dolog.
Mondjuk mi más lenne, hatvan éves műsorról van szó. Az 1956-os indulásával régebbi, mint a Szezám utca (1969), Star Trek (1966), a Doctor Who (1963), vagy a magyar televíziózás mint olyan (1957). Eredetileg azért találták ki, hogy közelebb hozza az európai országokat egymáshoz, miután Európa épp építette újra magát a második világháború után. Nagyjából ugyanaz a mögöttes gondolat, mint az ENSZ, az EU, vagy – ha már tévé – a Játék Határok Nélkül mögött, hogy két világháború után (és egy hidegháború közepén) nem mehetünk úgy tovább, hogy addig toljuk a régi reflexeket (a “Beszóttá’? Takatakataka” vonalon) amíg nem pusztítjuk el magunkat teljesen. Olyan dolgokat kell csinálni az élet minden szintjén, amiben a nemzetek nem ölik egymást, hanem együtt dolgoznak. Ha versenyeznek, akkor meg nem azon, hogy ki tud többet megölni a másikból, hanem valami ennél jóval lazább dologban. Például popdalok éneklésében.
Szóval ez a műsor a maga történelmi környezetében elhelyezve teljesen érthető, hogy miért jött létre. Az, hogy ehhez képest ma mit jelent az Eurovízió, az kb. olyan mint definiálni Hello Kitty-t: azon múlik, hogy ki mit vetít ki rá, és mindegyik megközelítés igaz. Van olyan ország, ahol röhögnek az egészen, de van olyan is, ahol halálosan komolyan veszik a dolgot. Van, aki politikai platformnak használja, hogy egyenjogúsági célokat hirdessen, és van, aki turisztikai platformnak használja, hogy az előadójától függetlenül hirdesse, hogy miért hozzá kell menni nyaralni. Vannak évtizedekre betokosodott trendek, izzadós erőfeszítések, hogy megpróbáljanak olyan számot csinálni, mint amilyen a tavalyi nyertes volt, és van aki szerint a rockballada műfaja mutat a leginkább a jövőbe. A legtöbben azért biztonsági játékosok, és belőnek valamit a “kábé ezek az európai partizene-trendek” vonalon, aminek köszönhetően évtizedek óta tartja magát az europop/eurodance/eurodisco műfaj. Én azt szeretem a legjobban, akik teljesen hülyére veszik, pl. a Lordi finn szörnyzenekar, a fellépés közben kenyeret sütő orosz nagymamák, vagy a moldovai szaxofonos, akiből az Epic Sax Guy mém is lett.
Annyi, de annyi apró részlet van a Szél támadban, ami csak sokadik látásra esik le.
