– Te… ebben most melyik volt a rókatündér?
A végefőcím kifutása után japán ismerősöm kérdése óvatos volt, de őszinte.
– Hát a Liza – mondtam meglepetten.
– Az a kedves lány? Tényleg? Dehát a rókatündér egy jóságos lény, nem bánt az senkit!
Én akkor láttam másodszor a Liza, a rókatündért. Miután teljesen odavoltam tőle első nézésre, mindenképp el akartam rá vinni valakit, aki a forráskultúrából tud nekem visszajelezni, hogy mennyire pontos ennek a japán mitológiai lénynek a friss magyar feldolgozása. Pár dologtól eltekintve én úgy gondoltam, eléggé.
Úgyhogy nagyon felcsigázott ez az ellentmondás. Hazafele úton hosszasan beszélgettünk az ismerősöm gyerekkori rókatündér-történeteiről, Inari termékenység-istennőről, élet és halál összefonódásáról. (Szóval amin egy Magyarországon átutazó japán turistával általában beszélget az ember.)
Én pedig elkezdtem utánajárni a japán rókatündérnek, meg úgy általában a rókamitológiának, és közben rátaláltam:
- hogy a róka melyik mitológiai őstípusnak az egyik alfaja
- hogy mitől különleges a japán rókatündér-figura
- hogy melyik az a helyi mítosz, amibe Ujj-Mészáros Károly rendező a japán útja alatt botlott, és amire a Liza, a rókatündér mitológiáját alapozta
- hogy mindezek alapján kitsune-e Liza, vagy valami egészen más?
Ha csak a Liza film-mitológiája érdekel, akkor tekerj lejjebb a poszt második felére. Mindenki másnak pedig öveket becsatolni, és jöhet a róka! (Ez most nem feltétlenül a legjobb szóválasztás volt.)
Évek óta tudtam róla, hogy készül a Liza, a rókatündér, és őszinte leszek: nagyon féltem ettől a filmtől. Bennem volt a reflex: ha egy nyugati filmben előkerül egy vagy több elem valamelyik távol-keleti kultúrából, az jó esetben félreértve, rossz esetben szándékosan átalakítva, lebutítva, „nyugatosítva”, hogy a fejekben elképzelt tizenhárom éves amerikai tinédzserfiúk is megértsék, amit látnak.
Az elmúlt egy-két évtizedben kezdtek csak megjelenni azok a filmek, hellyel-közzel, amiken látszik, hogy a készítői tisztelettel bánnak azzal a kultúrával, amit beemelnek a történetükbe. Sőt, akik aktívan törekszenek arra, hogy hitelesen vegyék át, amit átvesznek — sőt, megértsék azt, amit átvesznek, mielőtt átveszik.
Legnagyobb meglepetésemre a Lizában mindez megvolt.
Nem Japán sztereotip, „egzotikus” elemeiből csinált tablót, megjelent Japán régi és új (majdnem-új) arca is, az átvételek pedig (kis kivétellel) teljesen hitelesek voltak. Sőt, maga a film is egy kicsit úgy játszódott le, mint egy tinilányoknak célzott fantasztikus elemekkel tarkított shōjo és egy felnőtt női közönségnek célzott, realista josei történet keveréke: minden más mellett a Liza a felnőtt világba kilépve a helyét kereső és megtaláló nő története (ahol némi áthallással a „felnőtt világ” a rendszerváltás utáni Magyarország). És külön plusz, hogy messze a romantikus film mostanra teljesen begyöpösödött, Adam Sandler-dominálta vidékeitől, hiába javarészt a férfiak körül forog Liza világa, az végeredményben csak az a pont, amin keresztül kilép a világba és a saját lábára áll.
És mindez alatt ott mocorog egy jól felépített mitológia, központjában a kultúrák tucatjaiban, világszerte előforduló róka-alakkal.
Ássunk bele. [Tovább olvasom…]
klasszikus mono no aware festmény az Edo-korból: fák és virágok, amik szépek, de elmúlnak
Hogy ez a kulturális-esztétikai háttér nem egyszerűen elméleti fejtegetés, rögtön világossá válik, amint megnézzük egy konkrét példán, például azon, hogy Japánban a Barbie-baba soha nem terjedt el igazán. Na nem azért, mert a japán gyerekek nem babáznak, hanem mert Japánban az 1967-es „születésű” Licca-chan töltötte be a Barbie-éhoz hasonló pozíciót. Licca-chan háttértörténete szerint 11 éves, kedvenc könyve az Anne otthonra talál Lucy Maud Montgomery-től, kedvenc figurája pedig a Doraemon nevű, szintén a hatvanas években született manga-karakter. Licca-channak nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek körében is nagy rajongótábora van, a mai napig. Egy