– Te… ebben most melyik volt a rókatündér? 

A végefőcím kifutása után japán ismerősöm kérdése óvatos volt, de őszinte.

– Hát a Liza – mondtam meglepetten.

– Az a kedves lány? Tényleg? Dehát a rókatündér egy jóságos lény, nem bánt az senkit!

Én akkor láttam másodszor a Liza, a rókatündért. Miután teljesen odavoltam tőle első nézésre, mindenképp el akartam rá vinni valakit, aki a forráskultúrából tud nekem visszajelezni, hogy mennyire pontos ennek a japán mitológiai lénynek a friss magyar feldolgozása. Pár dologtól eltekintve én úgy gondoltam, eléggé.

Úgyhogy nagyon felcsigázott ez az ellentmondás. Hazafele úton hosszasan beszélgettünk az ismerősöm gyerekkori rókatündér-történeteiről, Inari termékenység-istennőről, élet és halál összefonódásáról. (Szóval amin egy Magyarországon átutazó japán turistával általában beszélget az ember.)

Én pedig elkezdtem utánajárni a japán rókatündérnek, meg úgy általában a rókamitológiának, és közben rátaláltam:

• hogy a róka melyik mitológiai őstípusnak az egyik alfaja
• hogy mitől különleges a japán rókatündér-figura
• hogy melyik az a helyi mítosz, amibe Ujj-Mészáros Károly rendező a japán útja alatt botlott, és amire a Liza, a rókatündér mitológiáját alapozta
• hogy mindezek alapján kitsune-e Liza, vagy valami egészen más?

Ha csak a Liza film-mitológiája érdekel, akkor tekerj lejjebb a poszt második felére. Mindenki másnak pedig öveket becsatolni, és jöhet a róka! (Ez most nem feltétlenül a legjobb szóválasztás volt.)

Évek óta tudtam róla, hogy készül a Liza, a rókatündér, és őszinte leszek: nagyon féltem ettől a filmtől. Bennem volt a reflex: ha egy nyugati filmben előkerül egy vagy több elem valamelyik távol-keleti kultúrából, az jó esetben félreértve, rossz esetben szándékosan átalakítva, lebutítva, „nyugatosítva”, hogy a fejekben elképzelt tizenhárom éves amerikai tinédzserfiúk is megértsék, amit látnak.

Az elmúlt egy-két évtizedben kezdtek csak megjelenni azok a filmek, hellyel-közzel, amiken látszik, hogy a készítői tisztelettel bánnak azzal a kultúrával, amit beemelnek a történetükbe. Sőt, akik aktívan törekszenek arra, hogy hitelesen vegyék át, amit átvesznek — sőt, megértsék azt, amit átvesznek, mielőtt átveszik.

Legnagyobb meglepetésemre a Lizában mindez megvolt.

Nem Japán sztereotip, „egzotikus” elemeiből csinált tablót, megjelent Japán régi és új (majdnem-új) arca is, az átvételek pedig (kis kivétellel) teljesen hitelesek voltak. Sőt, maga a film is egy kicsit úgy játszódott le, mint egy tinilányoknak célzott fantasztikus elemekkel tarkított shōjo és egy felnőtt női közönségnek célzott, realista josei történet keveréke: minden más mellett a Liza a felnőtt világba kilépve a helyét kereső és megtaláló nő története (ahol némi áthallással a „felnőtt világ” a rendszerváltás utáni Magyarország). És külön plusz, hogy messze a romantikus film mostanra teljesen begyöpösödött, Adam Sandler-dominálta vidékeitől, hiába javarészt a férfiak körül forog Liza világa, az végeredményben csak az a pont, amin keresztül kilép a világba és a saját lábára áll.

És mindez alatt ott mocorog egy jól felépített mitológia, központjában a kultúrák tucatjaiban, világszerte előforduló róka-alakkal.

Ássunk bele.

1. rész: A róka mitológiája

A róka is bohóc, csak szőrös

A róka rengeteg kultúrában a trickster (ejtsd: trikszter) archetípusba tartozó lény. A trickster-figura lényege, hogy többet tud a világ működéséről, mint te, és ezt a tudását vagy arra használja, hogy segítsen, tanítson, jól megszivasson, felrúgja körülötted a társadalmi rendet, vagy az összes egymás után, esetleg egyszerre.

Kedvenc mitológiakutatómnál, Joseph Campbellnél a trickster egy tanító karakter, aki gyakran a saját létezésén keresztül mutatja be, hogy nincs rend káosz nélkül és fordítva. Ennek az egyik szemléletes története az Edshu nevű trickster-istené a nyugat-afrikai joruba kultúrából. Edshu a sztoriban gondol egyet, és felvesz egy kalapot, aminek az egyik oldala pirosra, a másik oldalán feketére van festve.

Kortárs joruba, Edshunak öltözve
(Találós kérdés antropológusoknak:
ha a kultúrád egyik istenének öltözöl, az gyakorlatilag cosplay?)

Kalappal a fején Edshu fogja magát, és átsétál két mező között egy egyenes úton. A szomszédos földeken dolgozó két földműves hazaérve beszélgetni kezdenek:

– Te, láttad ma azt a piros kalapos figurát?
– Mármint a fekete kalaposat?
– A piros kalaposat.
– Fekete!
– Piros!
– Fekete!
– Piros!
– Fekete!
– Piros!

Valahogy így.

Aztán mielőtt nagyon összeverekedne a két pasi, elráncigálják őket a helyi bíróhoz, aki széttárja a karját, de szerencsére visszajön Edshu, és megmutatja a valóságot: egyszerre volt piros és fekete a kalap. A mesét az istenség a következő szöveggel zárja:

– Direkt csináltam. A viszálykeltés nekem a világon a legjobb móka.

Ez a két mondat kábé mehetne a nemzetközi trickster-szakszervezet falára szlogennek. Ez egy teljesen egyszerű történet, amin látszik a trickster természete: felhívja a figyelmet arra, hogy a világ ellentétekből és kettősségekből áll, és amíg az ellentétekre figyelsz csak oda, nem látod a teljes képet. Ezt a fajta mítikus karaktert mentette át az irodalomba Shakespeare a rengeteg különböző bohóc-karakterével, akik kvázi a cselekményen kívülről tudják kommentálni az eseményeket, beszólogatni szereplőknek, és hasonló trickster-szerű dolgokat csinálni. (A Szentivánéji álom egyik karaktere, Puck, ráadásul osztozik a nevén a kelta mitológia Puca nevű lényével, ami szintén egy trickster-lény.)

Nagyon sok trickster-figura önmagában hordozza a kettősségeket, ami egyszerre elérendő cél (az ellentétek teljes kiegyenlítése) és félelmetes felelősség (ha az egyensúly egyszer megborul, akkor nagyon). Az egyik legismertebb mitológiai trickster, a skandináv mitológia Lokija pl. férfi és nő egyszerre – szivatják is a többi istenek emiatt szegényt. Ahogy Bernáth István, a skandináv mitológia kutatója egyszer elmesélte nekem, hogy az egész skandináv ciklust végignézve Loki a trickster mindkét végletét megjeleníti: a teremtéskor még kicsit fura, de barátságos tréfacsinálóból a világvége idejére neurotikus őrült lesz, szóval lefedi a trickster teljes lehetséges spektrumát. Ebből talán az is látszik, hogy véletlenül sem összetévesztendő ez a bonyolult karakter a Marvel-féle Lokival, aki sajnos semmilyen valódi trickster-elemet nem mutat fel, és ezt még Tom Hiddleston sem menti meg.

Nem összetévesztendő.
(Pl. az egyik magasabb.)

A Campbell-i rendszerben az ilyen, archetípusos lényekkel való találkozásokkor az dönt, hogy a hős vagy szereplő mennyire nyitott a helyzetben rejlő tanításra. Ha bemégy az erdőbe és találkozol egy tricksterrel, és nem rendelkezel a szükséges nyitottsággal vagy tudati felkészültséggel, akkor lehet, hogy a trickster semleges, némileg bosszantó módján nyilvánul meg és mondjuk egyszerűen eltévedsz az erdőben. Ha nem vagy elég felkészült a kalandra, és nincs szerencséd, akkor a trickster negatív megnyilvánulása simán belevezet a mocsárba (egyes kelta/ír trickster manók ilyenek), ha viszont felkészült vagy, akkor lehet, hogy a trickster vezet rá a hős útjára, tőle kapod a varázseszközt vagy tanítást, vagy akár te verheted át őt (van pár ilyen ördögátverős magyar népmese).

Temetőkerti chill

Rengeteg kultúrában találjuk azt, hogy valamilyen állat kapcsolódik a trickster archetípushoz. Az észak-amerikai őslakos kultúráknál ez a coyote vagy prérifarkas (a Gyalogkakukk-rajzfilm gyakorlatilag egy trickstervetélkedő), az ausztráloknál a varjú, és számos európai és távol-keleti folklórban a róka (telepatikus őseink már megint összebeszéltek). A trickster-állatoknál egy újabb elem is megjelenik, gyakran a halállal és/vagy a túlvilággal kapcsolódnak össze, mint az egyiptomiaknál a halálisten Anubisz, akinek a korai egyiptomi mitológiából megmaradt sakálfeje utal az állatkapcsolatra.

Hogy ellenpéldát is mondjak, van olyan kutyatípusú állat, ami szintén a halálhoz kötődik, mégsem trickster. Ilyen a görög alvilágőrző kutyánál, Kerberosznál is, aki nem ver át, hanem kapuőr-típusú karakterként csak akkor enged be, hogyha biztosra ment, hogy neked ott dolgod van. Kerberosz modern megjelenési formája Fluffy/Bolyhoska a Harry Potterből, ami miatt többen beszóltak J. K. Rowlingnak, hogy hogy lehet ilyen cuki nevet adni egy félelmetes fenevadnak, amíg csak nem jelentkeztek az ókorkutatók, hogy a kerberosz ógörög szó jelenleg ismert hiteles fordítása Folt. Magyarul az alvilágőrző háromfejű kutyaszörnyet hivatalosan is úgy hívják, hogy Foltoska, esetleg Pötty.

Nincs náluk édesebb kutyakölyök.

Nicsak, ki beszél?

Az alvilághoz csatolt állatok közül a róka különleges helyet foglal el. Nagyjából bárhol, ahol emberek rókával találkoztak, feltűnt, hogy a róka is viszi ugyan a háztájit, de ő ezt nem az agresszivitásával éri el, mint a farkas (aki több mesekultúrában a felnőtt férfierő negatív oldalaként jelenik meg), hanem az intelligenciájával: elég jól nyomja a rejtőzködést, settenkedést, tervezgetést, könyvelést, adóbevallást, stb. Szóval a legtöbb folklórban a róka egy okos/ravasz állat. Van térség, ahol gyakrabban okos és segít a furfangja, és van, ahol meg inkább ravasz és téged ver át.

Így történhetett meg az a mitológiai ütközés, amikor a Tomi magyar mosópormárkát a kilencvenes években felvásárolta a német Henkel, és 1999-ben bevezették a német mesei alaptípust, az okos rókát kabalaállatnak. Hiába vezetett már be itthon a Vuk pozitív róka-karaktereket, annak idején több embertől hallottam értetlenkedve, hogy „miért rókával reklámoznak, nem tudják, hogy az egy szemét állat?”

Ne vegyél rókától mosóport, át akar verni.
(Bezzeg a medve. Ha tőle veszel, nem üt el a kamionjával.)

Mindenesetre bármilyen irányba is leng a róka az adott sztoriban, egy dolgot általában tud: beszélni. Ez az intelligenciájának és a kettőségének a hozománya, a világok között járkáló állat kommunikátorként is lép fel. Annyira nem kérdés, hogy a róka beszél a mesében, hogy a többi állattal ellentétben rendes hangutánzó szava sincs. Nem csoda, hogy az Ylvis két évvel ezelőtt megállás nélkül azt kérdezte, hogy milyen hangot ad a róka.

Pedig egyértelműen azt mondja, hogy dibudidapdapdéjdo.

 

Feleségül ne vegyelek?

A fentiekből látszik, hogy kultúráról kultúrára ugyanazokhoz az alaptípusoknak akár teljesen más lehet a megjelenése, sőt a társítások és tulajdonságok is vándorolhatnak. A fentiek ismeretében pedig végre megérkezhetünk a Távol-Keletre, ahol sztorik százaival, de összevont névvel megjelennek a rókatündérek.

A rókatündér tökéletesen megjeleníti a trickster kettősségeket egyesítő tulajdonságát: egyszerre tartozik az állati és az emberi világhoz, a nappali és az éjjeli világhoz, a fizikai- és a túlvilághoz. De itt egy pillanatra átadom a szót Sári László keletkutatónak, aki tíz évvel ezelőtt a Bennünk élő mítosz című tévésorozatomhoz adott interjújában foglalta össze, hogy milyen alak a rókatündér keleten, illetve leginkább a kínaiaknál:

Jó sok dolga van a japán rókatündérnek

Japánban a róka és a rókatündér egységes neve a kitsune (狐, ejtsd: kicune). Egész Japánban gyakori állat a róka, így számos területen rengeteg sztori tartozik hozzájuk. Két általánosan elterjedt kapcsolódási pontja van: az egyik a rókatűz vagy kitsunebi, ami a lidércfényekkel kapcsolja össze – eszerint a mocsarakban, lápokban a sötétben megjelenő fényjelenségek a kitsune lángoló szája vagy farka.

A másik kapcsolódási pont a rókát Inarihoz, a sintó egyik legősibb és központi kamijához fűzi, aki a termékenység, a földművelés, a rizs, az ipar, a gazdagság istensége, több mint harminckétezer szentéllyel Japán-szerte. Inari újabb ellentét-egyesítő istenségként maga is hol férfi-, hol nőalakban jelenik meg. Az ő hírhozói kitsunék, a hozzá tartozó rókák mindig fehérek, és általában piros kendő van a nyakuk körül. Így ha az ember fehér kitsunét lát, az ugyan továbbra is félelmetes (minden isteni lény félelmetes, szándékától függetlenül — mégiscsak túlvilági lény), de az egyik legpozitívabb istennő szolgálójaként szándékai nemesek.

A Totoro – A varázserdő titka ikonikus buszjelenete előtt Mei egy elhagyatott Inari-szentélybe les be.
Ezzel köti be Miyazaki az ismert japán termékenység-mitológiába a Totoro-figurát

Mint Sári László a fenti videóban említi, a rókatündér egy speciális változata ennek a rókalénynek, és általában a szándéka szerint pozitív. Sok történetben pont a rókatündérrel házasodó férfi az, aki egyre kíváncsibb, egyre többet akar tudni, és csak felfedezi a felesége titkát – ami megnyomja a „rájöttél hogy túlvilági lény vagyok el kell mennem kthanksbye” gombot, és vége a kapcsolatnak.

Látszik, mennyire távolibb szférák rókája ez, mint mondjuk a magyar népmesék játékosabb trickster-rókája. A kitsunéval is lehet vele közvetlenül kommunikálni, de van egy ilyen világok közti lebegése. Sok más japán mítikus figurához hasonlóan liminális lény: se egyik, se másik világhoz nem tartozik igazán, és ettől van egy furcsa atmoszférája a létezésének. Ezt leírni nehezen lehet, de megmutatni jobban, Akira Kurosawa Álmok című filmjében feldolgoz egy rókatündér-házasságot megleső álmot:

Az idő előrehaladtával változott a rókatündér figurája, ráadásul gyakorlatilag politikai okokból. Az 1603 és 1867 közti, babonás Edo-korszakban a rókák szentségét aláásta a mágikus erejüktől való félelem. Nem csak a rókák, de más trickster-karakterek, mint a tanukik esetében is a lényük negatív oldalára fókuszált a korszak kultúrája, így a hozzájuk rendelt mitológiai történetek is eszerint alakultak. Az isteni ihletettség rókái helyére a megszállottság rókái kerültek, akiknek az emberek csak áldozatul tudnak esni. Ez valami olyasmi, mintha azt mondanánk, hogy a Batman Joker-figurája írja le legjobban, hogy milyen egy bohóc, pedig nem is minden bohóc félelmetes.

Na jó, ezt visszavonom. Minden bohóc félelmetes.
(A képen Tim Curry, mint a trickster sötét oldalának ideális illusztrációja.)

Mindenesetre nem kellett az Edo-korig várni, hogy a róka pozitív megjelenési formái mellett számos negatív dologhoz is kapcsolják. Az isteni ihletettség mellett a róka-megszállás a Heian-korig (azaz a 8-12. századig) visszavezethető folklórelem. A kitsunetsuki a folklór szerint nem egy természetes jelenség, hanem valamilyen gonosz varázsló küldi az áldozatra a rókát, aki a körme alatt vagy a mellkasán keresztül szállja meg általában fiatal nőáldozatait, akik idegen nyelveken kezdenek el beszélni, rókahangokat hallatnak, csak tofut és más róka-kajákat hajlandóak megenni, illetve néha a szájuk is habzik. A modern orvostudomány is ismeri egyébként a kitsunetsuki állapotot, ami a klinikai lycantropia egy speciálisan japán változata. (A klinikai lycantropia az a ritka pszichiátriai jelenség, amikor valaki meg van róla győződve, hogy át tud változni, vagy már át is változott vérfarkassá vagy más állattá.)

Elég sok évszázad telt el azóta, de más mitológiai lényekhez hasonlóan a kitsune is maradt a köztudatban. Persze ez nem nehéz: az alakja meghatározó, mindenki ismeri, a történeteivel tele vannak a mesék, a szobraival meg a szentélyek. Úgyhogy bármilyen tájékra utazik az ember Japánban, elég valószínű, hogy valahol rókatündérbe fog botlani.

2. rész: A Liza, a rókatündér mitológiája

Hogy kerül magyar filmbe japán róka?

A Lizát rendező Ujj-Mészáros Károly több helyen elmondta, hogy ő maga járt a Nasu-hegységben (manapság Nasuban rendeznek minden évben rövidfilmes fesztivált), és ott találkozott a kilencfarkú rókatündér helyi legendájával, amit egy kőszobor is megörökít a kisvárosban.

Egyébként keleten a farokszám az ősiséget és az erőt jelzi. A Mononoke himében Moro kétfarkú farkas, a Sonic játékokban Tails kétfarkú kitsune, stb. (Igen, Tails rókatündér. Ugye, hogy ugye.) A mágikus állatoknál farokból kilenc a maximum, azok a legősibb, legmenőbb állatok. Úgyhogy tessék, remek érv vitákban amellett hogy miért Naruto a legmenőbb.

A kilencfarkú rókatündér kőszobra Nasu egyik Inari-szentélyénél.
(A fotót Larry Knipfing készítette.)

A nasui kitsune-történet azért is maradhatott fenn jobban, mint más helyi legendák, mert Utagawa Kunihisa tekercsfestőnő is megörökítette a Miuranosuke és Kazusanosuke legyőzi a Kilencfarkú Rókát a Nasu-i lápon című munkájában. A sztori abból áll, hogy a kilencfarkú rókatündér gyönyörű nőkké változva csábítja el az indiai, kínai és japán uralkodókat, számos problémát okozva mindhárom országban. (Szép kis hímsoviniszta történet, amiben a gonosz nő miatt nem tudják a férfiak a nadrágban tartani az ott tartandót…). A japán császár ezért bosszúból (khm) felbérli a kabuki-darabokból ismert legendás harcosokat, Kazusanosukét és Miuranosukét a róka levadászására, amit 80 ezer harcos támogatásával meg is tesznek.

Miuranosuke és Kazusanosuke legyőzi a Kilencfarkú Rókát a Nasu-i lápon – kattintásra nagyobb

Még a helyi istenségek is beszállnak a partiba, sintó szakrális tisztítóeszközökkel, haraigushi-kkal idéznek tisztító fénynyalábot, ami egyébként ilyen Sailor Moon-gyanús tisztítóvarázslat, hadonászol, és a fénysugarak elvégzik a maradék munkát. De sajnos ez nem egy varázslányos anime, hanem egy igazi Klasszikus Macsó Férfitörténet, úgyhogy nem a rókatündér megnyugtatásával, hanem leölésével végződik a történet.

Ööö… hurrá?

 „Beszélgetni? Azt nem próbáltuk, de mindegy is, főnök,
a hadsereg hatékonyan kezelte a nőproblémát.”

A fentiekből persze már tudjuk, hogy nem a rókatündér-legendával, hanem egy rókatündér-legendával találkozott a rendező, ami ráadásul pont a trickster negatív oldalára fókuszáló történet. Ebből rögtön érthető, hogy miért nem fedi le a Liza rókatündér-leírása a korábbi, elterjedtebb japán kitsune-képet, és az is világossá válik, hogy a japán ismerősöm miért kereste a Lizában az ő gyerekkorából ismert pozitív rókatündér-képet.

Ezen a sztorin eléggé látszik az Edo-kor nyoma, és a trickster-lény negatív megítélése is egyértelmű. A Liza a rókatündér is inkább ezen a vonulaton indítja a meséjét, és ezért lesz a film közepén a rókatündér-kiállítás brosúrájának szövegében a kitsune definíciója a rókadémon. Ami viszont nagyon nagy szerencsénk, hogy a film itt nem áll meg, hanem ezt a helyi legendára építkező ábrázolást tompítja és oldja aztán a film előrehaladtával. És nagyon úgy tűnik, hogy Liza saját rókatündérségének elfogadása a saját halál-kapcsolatának elfogadásával áthallásos.

Liza nem rókatündér

A történetnek csak egyik forrása a rókatündér-mitológia. Egy másik nem-mitológiai előkép, amit Ujj-Mészáros emlegetni szokott, a Liselotte és a május, Pozsgai Zsolt fekete humorú színdarabja, amiben a kortárs magyar nő- es férfitípusok keserű szatírájaként egy ápolónő egymás után egy csomó férfivel megy randira, de különösebb logikai kapcsolódás nélkül mind meghalnak, melynek hatására a darab végén a lány… spoiler alert. De nem nehéz kitalálni. (Vidám magyar színdarab: mindenki meghal.)

A Liza ennek a darabnak az adaptációjaként indult, és erre a kezdeti vázra kapcsolódott rá a japán kitsune-figura, mint lehetséges összekötő kapocs. Mindannyiunk szerencséjére Ujj-Mészáros Károly egy ponton (elég hamar) úgy döntött, hogy ez egy pozitív végkifejletű történet kell, hogy legyen, így Liza a film végére képes lesz feldolgozni a saját rókatündérségét.

Illetve azt, hogy ő nem rókatündér. A történet vége felé ugyanis Liza rájön, hogy a Tomy Tani nevű fiktív japán popénekes alakjában feltűnő Halál mesterkedése áll amögött, hogy annyian meghaltak körülötte, és amögött is, hogy ő maga rókatündérnek képzelte magát. Probléma megoldva, elautózunk a naplementébe.

A határozottan nem Hello Kitty-s autófityegőnkkel.
(Egyébként észrevettétek a vizuális poént?
Zoltán zászlós? Éérteed.)

Liza mégis rókatündér

De valami nem stimmel. Láttuk a film során, hogy Tomy Tani minimum enyhén rásegített a szereplők élettartam-rövidülésére. Eddig oké.

Viszont ez nem magyarázza az összes többi látomást, jelenést es álmot, ami Lizával történik. Hogy miért volt a padláson megőrzött állapotban egy rókatündér-prospektus. Még ha azt konkrétan Tomy Tani is fújta le a padlásról, hogy Liza megtalálja (bár ez nem egyértelmű), nem magyarázza, hogy miután a rokonok mindent elvittek, ami mozdítható, azt a prospektusból kivágott rókatündér-festményt miért hagyták ott.

Az is nagyon gyanús, hogy miért bánik Liza kezdettől fogva úgy a késekkel, mintha minimum ninja lett volna előző életében (és ezt még csak észre sem veszi). Hogy Liza a személyiségbeli kapcsolódásokon túl miért érezhetett vágyat arra, hogy épp a japán nagykövet feleségéhez jelentkezzen ápolónőnek. Meg hát eleve, hogy miért tud napi kapcsolatban lenni egy japán popénekes alakjában tetszelgő túlvilági lénnyel.

„Rókavirág. Teljesen ártalmatlan.
Igen, mindig ilyen árnyékot vet. Miért?”

Nem pörögnék ezen annyira, ha ez egy átlag magyar közönségfilm lenne az elmúlt húsz évből, tele falat-kaparós forgatókönyvi következetlenségekkel, — de ez a kevés olyan kortárs magyar film egyike, ami nagyon odafigyel arra, hogy minden pontosan a helyén legyen.

Engem rókává változtatott… de már elmúlt

Az mindenképpen bezavar egy kicsit, hogy a narrátor és a prospektus átokról és az átok feloldásáról beszél. Ez persze egy nagyon nyugati átoktípus, amikor valamivé átkoznak, azt te, mint egy ruhát, megkapod magadra, és ugyanúgy leveheted magadról. Vagy, ha valami durva egyirányú átok, akkor nem tudsz visszaváltozni.

A japán átok ennél általában személyesebb szinteket dolgoz meg: általában az a részed átkozódik, amivel gond van, amivel dolgoznivalód van, ahol kibillentél az egyensúlyodból. Ashitaka átka a Mononoke himében a kardforgató karját éri, és az egyébként pacifista srác agresszív impulzusaival kapcsolatos, ő azzal dolgozik az egész filmben. Tetsuo átka az Akirában a saját kisebbrendűségi érzésére mászik rá, és a hatalmi túlműködése hozza el a tragédiát. A Ranma ½ kamasz főszereplője a nemi identitásával és a nemi szerepekkel dolgozik, az ő átka a folyamatos nem-váltás. Sophie átka A vándorló palotában azért az öregség, mert annyira kevésre tartja magát, hogy legszívesebben átugraná az életét (igazából a Howl-ban mindenkinek van valami személyes átka, amivel dolgozik, ez megér egyszer majd egy külön posztot). És így tovább.

Akárhogy is, rókatündérré nem lehet átkozni senkit, ahogy rókatündérré változni sem lehet – ugyanúgy, ahogy egy Grimm-mesében sem tudnál farkassá vagy óriássá változni. Ez elsőre nem egyértelmű még a japán folklórrendszerben sem, ahol a halottak lelkéből mindenféle lehet a halál után, sőt még külön az élő lélek is el tud mászkálni, ha olyanja van. Viszont vannak lények igen számosan, kamik, szörnyek, démonok, és sokan mások, akiknek nincs és nem is volt semmilyen emberi kapcsolódásuk. A kitsune az ilyen fix lények közé tartozik, nem lehet azzá változni, és vissza sem. (Ez mondjuk a film szempontjából lényegtelen, elvégre a japán elemek ellenére mégis csak egy nyugati mesehagyományokkal keretezett, magyar közegből felépített meséről van szó.)

Akkor most akkor végülis mi Liza, tényleg?

Persze, lehet, hogy csak az én headcanonom, hogy Liza eleve rókatündér – még ha nem is a klasszikus japán rókatündér, hanem egyfajta rókatündér, a különböző japán kitsunékból és a rendező magánmitológiájából összeálló sajátos hibrid.

Nekem mégis ad egy pluszt a filmhez az az értelmezés, hogy Liza útja a filmben nem csak a gyermeki naivitástól a felnőtt felelősségig vezet, hanem a saját rókatünderségének felfedezéséről, elfogadásáról és integrálásáról. Hogy igenis van köze a halál világához, de amíg a lényének ezt a részét nem tudatosítja, túlműködik benne, ha nem is közvetlen ráhatással, de mégiscsak közrejátszva a filmben látott halálokban. Ez egyébként egy nagyon japán típusú történetvezetés lenne, ahol külső és belső szélsőségeket kell visszavenni a film végére, valamiféle új egyensúlyt beállítani a kizökkent világban és/vagy szereplőben.

Sokat gondolkodtam rajta, mennyire lehet alapja az elméletemnek, de aztán eszembe jutott a legutolsó jelenet — Tomy Tani ott ül a kocsi hátulján. Ha Tomy Tani tényleg az európai folklór Halál-alakja, a filmben látott szerencsétlen kilengése után már rég tovább kellett volna állnia. Az, hogy minden után még mindig ott van, erejétől megfosztottan, viszont azt mutatja, hogy a személyes összefonódása Lizával meg mélyebb.

Hogyan tovább? (Dansz dansz hevagudtájm?)

Jaj, olyan sok mindenről lehetne még beszélni a Liza, a rókatündérrel kapcsolatban.

Hogy a film állítása ellenére Tomy Tani jobban hasonlít egy japán shinigamira, mint az európai típusú Halál-figurára.

Hogy milyen szokatlan (és friss) férfi- és női hősalakot rajzol fel a film.

Hogy hogy jön össze az egész a finn westernnel.

De már így is hetek óta írom ezt a cikket, és mostanra megelégszem ennyivel. De ha kértek még, akkor nagyon szívesen visszatérek a Liza, a rókatündér mitológiájának a világába.

Egyébként teljes meglepetésre a film még mindig megy a mozikban (itt követhetitek, hogy hol), úgyhogy ha sikerült új szempontot adnom hozzá, akkor akár ez alapján megérhet egy újranézést.

Most ti jöttök!

• A „nagyközönség” (bármi is az) szerette a filmet, de tök érdekelne, hogy ti, „japánosok” (bármi is az), mit gondoltatok róla?
• Miről hallanátok még szívesen a Lizával kapcsolatban?
• És legfőképpen… Melyik szám ragadt bele a fejetekbe? (Nekem a Tomy Tani-s pop-haláltánc, meg a végén a Loituma, hiába nem pörgetett senki póréhagymát.)

Ha pedig új vagy itt, és szeretnél még hasonló cikkeket olvasni tőlem a jövőben,
akkor iratkozz fel a hírlevelemre, és szólok, amint van új poszt!
(Még ingyenes e-könyvet is küldök ajándékba. :) )

Kérem a hírlevelet!