Hova tud menekülni egy magára hagyott fiú abból a vilagból, ami semmilyen használható apamintát nem tud felmutatni?
Mamoru Hosoda nem előszor keresi erre a kérdésre a választ a filmjeivel, de A fiú és a szörnyeteg esetében most először szentel teljes filmet a témának.
A film magyar premierje alkalmából a Filmvilág felkért, hogy írjak egy portrét Hosodáról, Az idő felett járó lány-tól a Summer Wars-on és a Wolf Children-en át a legfrissebbig. Meg is jelent ez a szám, kapható az újságosoknál, és ennek örömére a cikk alján nyereményjátékot hirdetek, aminek keretében 5 példányt sorsolok az mostani számból, a főnyeremény pedig egy 1 éves Filmvilág-előfizetés!
De kezdjük az elején. Anime megy moziban Magyarországon!
Ennek sosem lehet eléggé örülni. A Szél támad ota nem volt moziforgalmazásban anime itthon es mint akkor, most is arra kapacitálok mindenkit, hogy menjen el es nézze meg. Hosoda tájai egyszerűen annyira magukba szívnak, hogy történet nélkül csak a tájképeket önmagukban is el tudnám nézegetni órákig. Egy monitor egyszerűen nem tudja visszaadni az élményt (és kivételesen még a torrent sincs kint a bemutató idején konkurenciának).
Még tavaly év végén, az Anilogue fesztivál keretei között néztük meg a filmet a csapatommal és tartottunk utána egy több órás vitapartit az Uránia mozi melletti kis pizzázóban arról, hogy hozza-e A fiú és a szörnyeteg a korábbi Hosoda-filmek szintjét. A konszenzus: simán. Legalább egyszer érdemes megnézni.
Szokás szerint nem kritika következik — mindenkinek az egyéni döntése, hogy mennyire tetszik neki a film. Az alábbi gyorselemzésben így azt olvashatjátok, hogy mi az a három szempont, amiben más, és újszerű ez a film.
1. Hosoda ráfejleszt a korábbi filmjeire
A fiú és a szörnyeteg nem közvetlenül összehasonlítható Hosoda többi filmjével. Arról van szó, hogy mindegyik filmjében másra figyel, és annak rendeli alá a cselekményét. Az idő felett járó lány történetét a főszereplő lány belső útja határozza meg, a valódi idő múlása tökéletesen független tőle; a Summer Wars cselekményét folyamatosan és azonnali jelleggel a szereplők akciói és reakciói pörgetik; a Wolf Children pedig kisebb-nagyobb ugrásokkal, de időrendben halad előre és a nagyobb történetegységeket a farkasgyerekek adott életkori alaphelyzete szabja meg.
Hosoda mindegyik filmje minimum két műfaj jegyeit hordozza egyszerre. Az idő felett járó lány könnyed sci-fi beütésű romantikus útkereső film (ez már kapásból három). A Summer Wars hidegháborús hackeres harcos kártyajátékos shōnen egy csipet családi drámával. A Wolf Children kortárs társadalmi kommentár, vidékfelfedező film (mint a Totoro) és tinidráma keveréke egy felnövéstörténetes identitásválsággal.
A fiú és a szörnyeteg ezen az úton halad tovább. Ismerősek lehetnek a japán fiúkaland-műfaj elemei: a kortárs világból a misztikusba átlépés, a hagyományos harcművészeti oktatás, a jellemző személyiségű vándor szerzetes karakterek. De kapunk mellé családi drámát, apa-terápiát is és társadalmi beilleszkedési fejlődéstörténetet — ami ráadásul nem is kisebb hangsúllyal szerepel, mint a kaland-cselekmény, hanem ezek egymás tükörképei.
Ráadásul tartja azt a konfliktusmélységet, amit a Wolf Childrenben elkezd — bár visszavesz belőle, és kicsit Az idő felett járó lány könnyedsége érződik. Hosoda mintha minden filmjében kísérletezne azzal, hogy mi a szórakoztatás és a drámai mélység ideális ötvözete, és mindig más arányt próbál ki: a skála egyik végén a Summer Wars féktelen könnyedsége, a másik végén a Wolf Children megkerülhetetlen drámája. A fiú és a szörnyeteg folyamatosan — néha észrevétlenül, néha pedig éles váltásokkal — megy át egyikből a másikba, ami eléggé szinten tartja a film szórakoztató jellegét ahhoz, hogy ne tűnjön szájbarágásnak, amikor levonja a saját tanulságait.
A nyúlmester — a film legmenőbb karaktere — a középút a szórakoztatás és a tanítás között
2. (Nekünk) szokatlan a szerkezete
A fiú és a szörnyeteg kezdetben úgy tűnik, hogy egy Chihiro-hoz hasonló itt vagyok, nem jó nekem — átmegyek a mitológia világába, ott tanulok valamit — visszajövök, jobb nekem felépítményt használja, de ezt a várakozást azután ügyesen leépíti.
Velem együtt a film nézésekor mindenki arról számolt be a vetítés után, hogy valami nagyon furcsa történt a felénél. Nem a történetben volt valami durva csavar hanem mintha hirtelen más film lett volna. A film vége felé jöttem rá, hogy ez azért van, mert ez a film a japán négyfelvonásos színdarab-szerkezetet, a kishōtenketsu-t használja, ami odaát általános, nálunk viszont japán dolgokon kívül elég ritkán látni. Közben A fiú és a szörnyeteg az egyik legjobb példa a kishōtenketsu-re, amit ismerek, mert a 120 perces filmet tűpontosan 30-30-30-30 perces részekre vágja, ezért nagyon könnyen észrevehető, ha valaki odafigyel rá.
Míg a nyugati és főleg amerikai filmek a mai napig előszeretettel alkalmazzák a görög drámákig visszavezethető három felvonásos történetszerkezetet, addig a japánok más, saját alaprendszerekből válogatnak. Nekik is van egy három, illetve ötfelvonásos alaptípus (ez a jo-ha-kyū rendszer), de van egy nagyon érdekes négy felvonásos rendszerük is, a Kishōtenketsu. A négy felvonás pedig így néz ki:
- Ki: Az alaphelyzet és a főszereplők bemutatása (eddig stimmel)
- Shō: Az alaphelyzet megerősítése, mélyítése (ez egyáltalán nincs a mi három felvonásosunkban)
- Ten: A csavar — ami nem feltétlenül a cselekményben jelent csavart, hanem például attól csavar, hogy behoz egy egész új, eddig ismeretlen szempontot vagy nézőpontot
- Ketsu: A megalapozott és a csavarral behozott elemek feloldása és megérkezés az új nyugvópontra
A fiú és a szörnyeteg ezért tűnik úgy, mintha lassan indulna (mivel felveti az alaptörténetet, majd sok időt eltölt a kibontásával), aztán hirtelen mintha egy másik filmbe csöppennénk.
3. Visszaráz a valóságba
De mire használja ezt a szerkezetet? Arra, hogy ütköztesse a világokat.
Az, hogy elindulunk a nagy kalandra, a nagy felfedezőútra, majd hirtelen mindenki visszafordul és egészen máshol folytatja a történetet, közvetlenül összefügg azzal, amit Hosoda ebben a filmben, és főleg a főszereplő útjában aláhúz. Hogy lehet ideiglenesen elmenekülni fantáziavilágokba, de muszáj, muszáj, muszáj visszajönni és szembenézni azzal a világgal, amiből kifutottunk.
Közben nem csinál ebből egy ilyen oktató-nevelő jellegű tanmesét, hogy „fúj miért jöttél moziba menjél haza tanuljál legyél ügyvéd„. Pontosan tudja, hogy milyen frissítő néha kiszakadni a hétköznapi valóságból – ő is ezt teszi azokkal a filmekkel, amik őt megihlették a karrierje során, és azokkal a világokkal is, amiket létrehoz a számunkra, hogy elvesszünk bennük. Nyugodtan töltsünk el annyi időt a végtelenített kaland-animesorozatok fantasztikus világaiban, amennyit szükségesnek érzünk — nem baj, szeressük őket, ő is ezt teszi, és az előző filmjeiben is ilyeneket teremt. Csak ne vesszünk el odaát.
Ezt a „menekülővilág” gondolatmenetet fejtem ki egyébként részletesen a Filmvilág-cikkben, akit érdekel, a 2016. januári számban részletesen elolvashatja. :)
És most játék!
Ahogy az elején ígértem, játék. A múltkorihoz hasonlóan most is egyetlen kérdésre kell helyesen válaszolni legkésőbb jövő csütörtök, azaz január 28. éjfélig.
A játéknak vége, 199 helyes válaszból sorsoltam 5 példányt a friss Filmvilág-számból, és egy 1 éves Filmvilág-előfizetést.
Arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy melyik anime-sorozathoz rendezett Mamoru Hosoda két különálló filmet is, mielőtt belekezdett a teljesen saját egész estés filmjeibe. A Pokémon, a Digimon és a Nomnomomon válaszok közül a nomnmomomont én találtam ki (erre szerencsére senki nem nyomott), maradt kettő, de Mamoru Hosoda flimjeire rákeresve hamar kiderül, hogy a Digimon sorozathoz készített két önálló filmet — a későbbi munkássága szempontjából azért érdekes, mert a második, az Our War Game sztorija szolgált a Summer Wars alapjaként.
Filmvilág-számot nyertek:
- Solymosi Tamás
- Sivák Tímea
- Lőrincz Csaba
- Borsi Andrea
- és Szabados Bianka!
A fődíj, az egy éves Filmvilág-előfizetés nyertese pedig Szalánczy Ágnes. Éljenek a nyertesek! :)
Ti jöttök!
Megnéztétek már A fiú és a szörnyeteget? Milyen volt az első benyomás? Változtatott a kedvenc Hosoda-filmjeitek listáján? Írjátok meg kommentben!
AnimeFan mondta
Kétszer is láttam. Először az Anilogue Fesztiválon, aztán moziban egy animés barátommal és egy olyannal, aki látta a SAO-t, tehát nem a szubkultúra része. Mindkettejüknek nagyon tetszett és a nem-animés lány is azt mondta hogy jó volt! Nagyon sokat nevettünk rajta. :) Sokaknak mutattam például a Totoro-t, a Chihiro-t vagy épp az Omoide wa Marnie-t. Azt mondták jó, jó, de akkor is rajzolt. Úgyhogy kifejezette örültem mikor ettől el tudott vonatkoztatni. A „váltás” nekem is bökte a csőröm, azonban nem jöttem rá mi lehet az. Köszi a választ! ^^ A grafika szerintem lenyűgöző, a bálna vagy a tűzanimáció az elején csak úgy csillog villog! Gyönyörű volt. Viszont az a rész, amikor meglátja a gyerekkori árnyékát…na attól rázott ki a hideg. Brrr. Kedvenc Hosoda-film eddig a Toki o Kakeru Shoujo volt…lehet hogy most megelőzte a Bakemono no ko. Ja, a cím. Amikor amerikai filmcímet fordítanak le, már meg sem lepődöm, hogy szinte semmi köze az eredetihez. Sokszor felmerül bennem hogy „Látták ezek egyáltalán a filmet? Tudják hogy mi a tökről szól?!” Mert szerintem csak a fordító elé rakják a filmcímet azzal hogy „Jóizsi mit is jölenetek ezek á szávak?” Az meg előveszi a legegyszerűbb dolgot ami először az eszébe jut, azt kész. Itt is mi ez A fiú és a szörnyeteg. Persze, nem japánról kell fordítani. Az angol cím is The boy and the Beast. Csak legalább egy kicsit foglalkozzanak vele. Olyan ritkán van anime film itthon. Annyit veszít így. Szerintem maga a film. A fiú és a szörnyeteg. Szupi, van egy srác meg egy szörny. Ezek ketten harcolnak sztori end. De ha A szörnyeteg fia. Akkor sok mindent másképp látunk a filmben. Legalábbis szerintem. Az apjával való kapcsolata, hogy mennyit jelent ez Kyutának és Kumatetstunak is, a felépítés, hogy nem csak tanítvány, de a „fia”, örökös stb stb….sokat számít. Vannak filmek amiknél mindegy. De a film úgy kezdődik hogy erre fekteti a hangsúlyt, utal a címére. Annyira nem fájt volna, még ha kötözködésnek is hat.
Köszi a cikket ^^ biztosan elolvasom majd az újságban is! :)
Dobay Ádám mondta
Úgy működik itthon, hogy a címadást nem a fordító végzi, adott esetben tehet javaslatot — de nem mindig –, és sok mindentől függ hogy ki adja a végső címet (más a helyzet filmforgalmazásnál, mint tévénél, stb.).
Én ebben a cikkben azért írtam következetesen Wolf Childrent, mert a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni, az ugyanis Farkasgyermek. Egyes számban. Eleve a gyermek szupermodoros stílus, de az egyes szám az tényleg eszméletlen nagy hiba, még a filmig sem kellett volna eljutni, a poszteren látszik, hogy kettő darab gyermek van.
A Bakemono no Ko esetében a bakemono-val nehéz dolgunk van, mert a magyar nyelvben viszonylag alacsony a választható csodás lények típustárháza, a japánban meg több tucat _fajta_ lényt ismernek, és ebből az egyik a bakemono. Angolban is küszködnek vele, monster, beast, goblin, stb. Szóval ez nem könnyű.
Olyan szempontból védhető a magyar filmcím, hogy ha távolabbról nézed, akkor kétértelmű: melyik a szörnyeteg? A film elején úgy tűnik hogy van egy fiú és van egy valami, egy szörnyeteg. Elég hamar kiderül, hogy a szörnyeteg elég jó fej, és a valódi szörnyeteg az amivé a film második felében az ellenlábas válik. És a szörnyetegségre a főszereplőben is megvan a potenciál. Ez szerintem jó játék a címmel, akkor is, ha az eredeti egyértelműsége nincs benne (az eredeti címben ez a játék nincs meg mert elég egyértelmű hogy a bakemono az egyik, a ko meg a másik :).
Egyébként ahogy az egész fordítás esetében, szerintem a címnél is az angollal mentek. Az én nagy szívfájdalmam, hogy nagyon száraz a magyar felirat, kivesztek az ízes japán akcentusok, a típuskarakterek beszédmodorai. Ez valószínűleg az angol fordításból készült másodfordítás miatt van, az amerikaiak szeretik szárazítani a fordítást. A Szél támad angol szinkronja/felirata is valami rémes, mindenki pontosan ugyanolyan hangszínben beszél, unalmas lesz tőle a szöveg. Szerintem ez nagyban hozzájárult hogy nem volt jó nyugaton a film fogadtatása.
kafan mondta
Szia Ádám!
Ez itt az én Hosoda listám jelen pillanatban
1. Toki wo Kakeru Shoujo – Miközben néztem, már akkor beindultak a fangirl reflexeim, le se kellett, hogy ülepedjen. A történet teljesen lekötött, ahogy megmutatta, hogy mindennek van következménye, amivel bizony számolni kell, és nem tudsz úgy megoldani valamit, hogy abból vmi egyéb probléma ne származzon. A karakterek pedig igazán szerethetőek voltak, olyannyira, hogy izgultam is értük, pedig ez mostanság már nem sűrűn fordul elő
2. Bakemono no ko – A színorgia teljesen elvarázsolt, bár azért úgy éreztem, hogy kicsit a végét nyújtották mint a rétes tésztát, de ettől függetlenül a történet is szívmelengető volt. Na, meg szeretem a kissrácokat, akik nem hagyják magukat megfélemlíteni, és valahogy előbb-utóbb csak feltalálják magukat :)
3. Ookami Kodomo no Ame to Yuki – Itt kaptunk egy adagot a japán történetek azon jellegzetességéből, hogy megmutatják, miért kellene a természethez közel/vele együtt élni, plusz azt mutatja meg, hogy milyen túlélni valakit, milyen akkor is kitartani, mikor legszívesebben feladná az ember, de muszáj talpra állnia, plö a gyerekei miatt. És milyen végül elengedni ezeket a gyerekeket, még akkor is ha talán a szülő túl korainak tartja
4. Summer Wars – Nekem a virtuális tér bemutatása kicsit túlságosan kocka volt, ezért került csak az utolsó helyre. Plusz azért egy kicsit az is sántított, hogy előbb-utóbb mindenkiről kiderült, hogy tud segíteni, ki nagyobb mennyiségű jéggel, ki szuperszerverekkel, ami a hihetőségnek azért adott egy taslit. Bár ugye animéről van szó, szóval ettől akár el is tekinthetünk, hogy az összetartás erejére csodálkozzunk rá
Nos, nagyjából ennyi. Köszi az elemzést, a cikkedet pedig én is biztosan elolvasom majd a magazinban :)