Ezeket a sorokat egy érdekes vákuumban írom.
Ebben a pillanatban már több ezer ember már látta a Csillagok háborúja hetedik részét, Az ébredő erőt a moziban, stáb- és sajtóvetítéseken, éjféltől meg az egész világon elindult a parádé.
Én szombatra kaptam jegyet.
A magyar internet ma reggelre aknamezővé változott, miután a spoilertitkot nem ismerő magyar celebritások kisebb sora dobál be csavarokat a filmből. Meg is kértem régi barátomat, Liam Neesont, hogy segítsen figyelmeztetni az ismerőseimet a közösségi oldalakon:
Egész eddig lehetett előrejelezni, jóslatokat tenni, hogy mi lesz benne, meg hogy minek kéne benne lennie a legújabb epizódban.
Nekem 2013 óta van egy ilyen listám, mert amikor a Disney felvásárolta a Lucasfilmet, másik régi barátom, Miyazaki Jun meghívott az SFPortal Meetupjára, hogy latolgassak esélyeket, meg vázoljam fel a jövőt. Ott megfogalmaztam jóslatokat, hogy mivel dobhat nagyot a stagnáló és folytatás/remake-ítiszben szenvedő Hollywood helyzetén a Star Wars sikeres felélesztése egy jó stáb kezében, illetve mik a nagy csapdák, amivel meg tovább ronthat a helyzeten.
Azóta sok minden történt, több mindent ki tudtam pipálni a jóslat-listám sötét és világos oldaláról is.
De mivel a film tényleges bemutatója után már teljesen hülyeség lesz jóslatokról beszélni, kihasználom az utolsó alkalmat, és leírom, miket várok és mitől félek a Star Wars VII kapcsán.
Mit tudjon Az ébredő erő, hogy megújítsa Hollywoodot?
Többen úgy várják Az Ébredő erőt, mint a messiást. Egy ideig ezzel egy kicsit én is így voltam, tekintve, hogy amikor az eredeti film 38 évvel ezelőtt elkészült (ez még leírva is durván sok), pont ezt tette. A jelenség teljesen jól mutatja, hogy mit érhet el akár egyetlen film Hollywoodban — ha valami rengeteg pénzt hoz, akkor azt elkezdik másolni. Részben és egészben is.
A Csillagok háborúja sok megoldásával új életet lehelt egy stagnáló stúdiórendszerbe, felkarolt és megerősített rengeteg kezdődő tendenciát — jókat és rosszakat egyaránt. Az egyik oldalon nagyon sok minden más mellett visszahozta a sci-fit a mainstreambe, behozta az aktív női hősöket és modernizálta a mitológiai történetmesélést.
A másik oldalon nagy részben a Star Wars filmek hatására indult el a hollywoodi mainstream abba az irányba, hogy ma a legtöbb nagyköltségvetésű film nem állhat önmagában, eleve egy legalább háromrészes franchise első részeként indul, kiemelt célcsoportja az amerikai 12-14 éves fiúközönség, és a filmhez társított termékek forgalmazása simán diktálhatják a forgatókönyv fejlesztését.
Az ébredő erő is eleve egy sokrészes sorozat folytatása, és egy hatalmas franchise részeként, iszonyatos merchandise-kampánnyal startol — remélem mindenki vett C3PO-s Riska tartóstejet és fénykardos alsógatyát!
Ezt valaki nagyon nem gondolta át. (Kép: Várkonyi Zoli)
Azt így nem várhatjuk a filmtől, hogy nem erősít rá pont ezekre a már beágyazott jelenségekre. Nagyon sok szempontból viszont mégis lehet újító és erősíthet rá olyan új generációs trendekre, amiket már nagyon régóta szeretnék, hogy megerősödjenek.
Szóval jöjjön a lista: nekem mitől lenne a lehető legjobb Az ébredő erő és mit szeretnék, ha nagyon elkerülné?
1. Legyen kortárs
Az 1977-es Star Wars egyik legnagyobb erőssége az, hogy benne élt a korában, és arra reagált — akkor is, ha messzi-messzi galaxisnak álcázta magát. A film egész kontextusa az amerikai hetvenes évek, és egy új generáció reakciója arra, amit maga körül lát.
Úgyhogy akkor ijedtem meg először nagyon, amikor megláttam Az ébredő erő plakátját, és a plakát jobb felső csücskében valamit, ami akár Halálcsillag is lehetne.
A Halálcsillag a korának legjobb szimbóluma. El szoktuk felejteni azt a szempontot, hogy a Csillagok háborúja az a hidegháború kellős közepén készült. A Halálcsillag, a legnagyobb fenyegetés a filmből pedig egészen közvetlenül átélhető valósága volt az akkori közönségnek. Mert azok az emberek az atombomba-támadásra felkészítő oktatóvideókat nézték gyerekkorukban. Az atombomba-párhuzam miatt számos hidegháború nagy megakadályozandó, elhárítandó cselekményeleme az Egy Nagy Robbanás – és ez azóta is megmaradt (történetmesélés szempontjából is egyszerűbb ha egy dolgot kell megakadályozni).
Ma már nem a Halálcsillagtól félünk a legjobban. Hogy egyszerre mindenki meghal. Ma attól félünk, hogy megyünk az utcán, és azt hisszük, hogy csak leszaladtunk a zöldségeshez, és valaki felrobbant egy magára szerelt robbanószerkezetet, vagy előránt egy katonai gépfegyvert és elkezd lövöldözni. Amerikában a gépfegyveres támadás civilek ellen mindennapos esemény, Európának meg alig pár hetes emléke a párizsi terrortámadás. Ma a civil területen elkövetett terrorizmus a nyugati világban élő néző legnagyobb mindennapi fenyegetése. A terror elszórt, kiszámíthatatlan történései által lebontott társadalom. És hogy erre a kiszámíthatatlanságra háborúval, erőszakkal, jogkorlátozással, gyűlölettel, rasszizmussal válaszolunk. Ma ez a sötét oldal. A mai generációnak ez az a kiindulópont, amire művészeti alkotásoknak választ kell találni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezzel kezdenek-e valamit.
Úgyhogy amikor megláttam a plakáton az újabb halálcsillag-szerű dolgot, akkor eszembe jutott: mi van, ha valaki, vagy a stúdió, vagy valamelyik producer, vagy az író-rendező páros, vagy akárki, végülis a végeredmény szempontjából tök mindegy, ráerőlteti a filmre, hogy olyan legyen, mint az eredeti Csillagok háborúja. Mármint hogy konkrétan olyan, ugyanazokkal a sztorielemekkel. A remake-dömpingek korát éljük, amikor filmek az “x éve ez a sztori működött, forgassuk le pontosan ugyanazt a sztorit” elv szerint készülnek.
Talán Martin Scorsese tartott egyszer egy hosszú, hosszú előadást arról, hogy hogyan változott az ő ideje alatt a Hollywoodi rendszer, a stúdiók élére hogyan kerültek olyan emberek, akik nem filmesek, soha nem készítettek filmet, nem értik, hogy mi az a film — azért vannak ott, hogy nézzék a számokat, és hogy bármi is ez, több pénz jöjjön be, mint amennyi kiment. Lehetőleg jóval több. Erre sokan panaszkodnak, és magyaráz egy csomó hülyeséget, többek között ezt a remake- és előzményfilm-szindrómát, ami annyira, de annyira nem működik, és annyi rettenetes filmet hoz létre. De csinálják, mert egyszer régen működött.
Na igen, de az abban a korban, azoknak az embereknek működött. Most egész más világ van.
És a mostani világ mítoszának fel kell frissítenie azokat a történetelemeket, amikkel dolgozik. Kortársnak kell lennie. Különben nem igazi mítosz.
2. Reprezentálja a nézőközönség összetételét
Nézve az első, eredeti trailert, én nagyon elkezdtem szurkolni. Hogy mennyire jó lenne, ha John Boyega karaktere azt a generációt tükrözné, amelyik kiábrándult a háborúból. Amelyik generációból rengeteg ember ment el Irakba meg Afganisztánba harcolni, meghalni, még rosszabbá tenni a helyzetet csak azért, mert így tudják eltartani a családjaikat. Ezt nem csak úgy mondom, ez a University of Syracuse szociológia-kutatása 2008-ból, ami megállapítja, hogy az amerikai hadsereg toborzógépezete jelenleg leginkább a kisebbségi, a szegény és az iskolázatlan lakosságot célozza. A fiatal fekete férfiak pedig messze felül vannak reprezentálva az amerikai hadseregben. Nekem ez volt az első, ami eszembe jutott, amikor megláttam a saját hadseregéből kiváló Boyega-figurát az első trailerben.
Úgyhogy lehetne az ő karaktere annak a legnagyobb amerikai kisebbségi csoportnak a képviselője, akit a filmekben még mindig rémes sztereotipiákban bírnak csak ábrázolni (drogdíler, vicces haver, agresszív vadállat, Will Smith, stb.). Meglátjuk, ez a szál mennyire lesz erős. Mindenesetre már John Boyega jelenléte zseniális, főleg ahogy visszaszólt a főszereplői bejelentése után érkező rasszista megnyilvánuláshullámra, amire csak annyit reagált: szokjátok meg.
3. Legyen progresszív
Manapság visszatekintve nem feltétlenül látszik hatalmas nagy kunsztnak Leia hercegnő karaktere, 1977-ben viszont Leia iszonyatosan progresszívnek számított. A kor átlag Hollywood-i filmjében a nők szerepe nagyjából a sikítozásra és a hercegek/hősök általi megmentésre korlátozódott. Hogy mennyire nem az volt a normális, amit a Star Wars csinált, elég megnézni az 1978-as első Superman-filmet, amiben Lois Lane bár elvileg egy nagy dumás, karakán újságíró, valójában az újságnál lenyomják és kiröhögik a progresszivitását, Superman érkezésétől kezdve pedig csak ábrándozik, ájuldozik, illetve meghalogat, hogy legyen kit megmenteni.
Nem tudom melyik rosszabb: amikor meghal, vagy amikor ódát ír Supermanhez
Erre itt egy nő, aki félrevezetésként hercegnőnek van elnevezve, ehhez képest nem csak, hogy elindítja a cselekményt, nem csak hogy visszapofázik (és jogosan!), de még lő is. Ez valami eszméletlen újítás volt akkoriban, és nagy lökést adott a női főszereplős, sőt női akciószereplős filmeknek — ezekből ma sincs sok, jó meg pláne kevés, a többi meg egy kaptafára készül, de az már igazán nem a Star Wars hibája.
Leiának a sztorikban betöltött szerepe hullámzó — a vége felé egyre jobban elsikkad, meg a későbbi filmekben nem igazán tudott vele mit kezdeni a történet. De már a jelenléte és a fentiek elég voltak ahhoz, hogy egyáltalán lehessen olyan nőket szerepeltetni filmekben, akik nem csak dekorációnak vannak, elrablásnak-megmentésnek, vagy meghalásnak hogy haladjon előre a férfi cselekménye.
Tény, hogy még mindig rémesen kevés nő van a mainstream filmekben, és ez az elmúlt évek néhány jó példáját is figyelembe véve is nagyon, nagyon lassan változik a tendencian. Épp ezért nagyon megörültem Daisy Ridley karakterének, aki deklaráltan aktív főszereplője az új filmszériának. Ha minden jól sikerül, Rey azoknak a női karaktereknek a sorát erősíti majd, akit nem elsősorban megmenteni kell a férfihősöknek. A lány aktív, a lány is részt vehet a kalandban. Ha Daisy Ridley karaktere el tud érni egy fél Nausicaä-szintet, már jók vagyunk (a Nausicaä meg ugye 1984-es, tehát akkor már Amerika elkezdi utolérni a japán nyolcvanas éveket). Hát még ha Furiosa-szinten önálló és nem csak azért kell, hogy egyszer majd jól elrabolják a film harmadik felvonásában, hogy legyen kit megmenteni.
Úgyhogy reméljük, hogy az, hogy több nő van kiemelt szerepben a filmben, elterjeszti a jó példát. Colin Trevorrowtól félek csak, aki a IX. részt rendezi majd, és aki a Jurassic World író-rendezőjeként már bizonyította, hogy hogyan lehet totálisan hímsovinisztává tenni egy korábban kiegyensúlyozott sorozatot.
4. Minősítse vissza az Erőt misztikummá
Ébredő Erő. Ki tudja, mit jelent ez. Remélem, hogy nem a midikloriánok ébrednek. A Star Wars eredeti trilógiájának misztikuma attól működik, hogy az Erő nem fizikai. Tényleg misztikus. Valami, ott van, lehet érezni, lehet beletanulni, túlmutat az érzékszerveken, és neutrális — attól függ a megnyilvánulása, hogy te hogyan használod (ez a világos és a sötét oldal, mi osztjuk ketté). Az előzménytrilógiában ezt a misztikumot megöli az, hogy az erő mérhető, az erő a vérképben van. Dehogy van, dehogy van. Egy jó Star Wars 7 visszahelyezi az Erőt a helyére, az egyszerű anyagi létezésen túlmutató spirituális területre — ami még véletlenül sem dogmatikus, egyházi módon vallásos dolog, mint az előzménytrilógia Jedi-egyházában, ami egy ezoterikus pszeudo-biológiára cserélte az Erőt. Miközben az Erő lényege épp az, hogy nem látszik, nem megfogható, nem megérthető. Csak van, és összefogja az univerzumot. Valami, ami az univerzum mögött van. (Mint világszerte a legtöbb misztikus tanításban, amiket George Lucas annak idején agyonolvasott a Gary Kurtz producertől kölcsönként vallástörténet-könyvekből, csak aztán elfelejtette.)
5. Ne felülről, hanem belülről menjünk a karakterekkel
Az eredeti Csillagok háborúja-film azért működik olyan jól a mai napig, mert tűpontosan eltalálja Luke szemszögét, ahogy apránként felfedez egy nála jóval nagyobb univerzumot — és még épp, hogy csak belekóstol. Ezt a fajta nézőpontkövetést az előzménytrilógia teljesen elvetette — amitől leginkább olyan lett, mintha azt néztük volna, hogy valaki kis babákkal lejátssza a történetet.
Csókolj meg, Jar-Jar! Tőled vannak az ikrek!
Ezen a szemponton nagyon segít az időugrás, és hogy jelenleg nem tudjuk mi történt a köztes 30 évben. Ezért is jó választás volt a hetedik részhez J. J. Abrams, mert ő leginkább arra tud jól kitalálni dolgokat, hogy hogyan ne derüljenek ki dolgok. (Azzal az eddigi filmjei és sorozatai alapján már kevésbé tud mit kezdeni, amikor ki is kell derülnie dolgoknak.)
6. Legyen formabontó a történetmesélés
Amikor a Csillagok háborúja kijött, nem létezett az a fajta filmes történetmesélés az amerikai mainstreamben, amit ma már szintén nem veszünk észre a Csillagok háborúján, mert minden forgatókönyvírónak a kezébe nyomják a lebutított változatát. Ez a Joseph Campbell-féle hős útja történetmesélési rendszer, amiről órákat tudok beszélni (fogok is majd), és amit Lucas ügyesen átformált a saját filmjére — hogy aztán onnantól kezdve a Lucas saját filmjére formált változatát másolja mindenki ahelyett, hogy magát az elvet alkalmazta volna máshol. Fogtak egy elméleti mitológiai rendszert, lenyesték a kiálló részeket, és egy nyitott, flexibilis rendszerből létrejött egy zárt, szigorú struktúra.
Mára a lebutított amerikai hős útja-modell a hollywoodi történetmesélés egyik legnagyobb kerékkötője, mert a Christopher Vogler jegyezte hét oldalas “kötelezők röviden” változatot minden idióta el tudja olvasni — és itt most a producerekre és stúdiófejesekre gondolok elsősorban — és aztán számonkérni a szerencsétlen forgatókönyvírókon.
Mindez nem azt jelenti, hogy Az ébredő erőnek nem szabad, hogy köze legyen a Campbell által felfedezett rendszerhez. Azt jelenti, hogy akkor működik a film, ha nem a Campbellből sokszorosan leegyszerűsített, disztillált sütiforma-hős útját használja, hanem a saját, organikus történetének erősíti a mitológiáját azzal, hogy a Campbell-rendszert hozzánézi mankónak.
7. Ne legyen túl nagy a stúdiókontroll
A Star Wars 77-ben egy kis költségvetésű valami volt, igazi szerzői lelkülettel, egy részesre tervezve. A mostani Star Wars-t egy elképesztően nagy gépezet gyártja, és biztos, hogy legalább egy évtizedig szeretnék fejni a négymilliárd dollárért vásárolt tehenet. Láttunk már Marvel-gépezetet amint bedarál Joss Whedon-szintű alkotókat (elég elolvasni vele néhány interjút arról, hogy mi ment az Avengers 2 mögött), ez a veszély itt is megvan. A legnagyobb veszély a remake-szindróma, amit már fent említettem, vagyis hogy túlságosan szeretnék, ha pontosan ugyanolyan lenne a film, mint valamelyik régi.
A jó blockbuster-íróknak és rendezőknek nem csak az a kihívása, hogy érteniük kell a szakmájukhoz és a lehető legjobb filmet kell kihozniuk a rendelkezésükre álló alapanyagból, hanem hogy jól kell tudniuk navigálni a producerek és stúdiófelelősök tengerében. Ha ügyesek, akkor elkerülik, ha nem, akkor tudjuk, hogy mekkora a tét:
George vs. Mickey: bármelyikük győz, mi veszítünk.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel most a hírlevelemre, mert készülőben a további Star Wars-cikkek, amikről a hírleveleseim szereznek leghamarabb tudomást. (Meg mindenféle exkluzív finomságokat is szoktam küldeni.)
Vélemény, hozzászólás?